Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Arthur E. Powell: Az asztrális test 2.rész

2009.09.02

IV. FEJEZET

Az asztrális test feladatai

Az asztrális test feladatait nagyjából a következő három pontba lehet csoportosítani:

1. Lehetővé teszi az érzékelést.

2. Hídként szolgál az elme és a fizikai anyag között.

3. Úgy működik, mint a tudat és a tevékenység egyik független eszköze.

Ezzel a háromféle feladattal egymás után fogunk foglalkozni.

Amikor az embert felosztjuk princípiumokra, vagyis az élet megnyilvánulási módjaira, akkor a négy alsóbb princípium, amelyeket néha az „alsó négyességnek” neveznek, a következők:

– fizikai test,

– éterikus test,

– prána, vagy vitalitás (életerő),

– kâma, vagy vágy.

A negyedik princípium, a kâma az asztrális testben megnyilvánuló és attól függő élet. Jellegzetessége az, hogy érzés jellegű, kezdetleges formája az érzékelés, összetett formája pedig az érzelem, e kettő között sok szinttel. Ezt néha vágyként foglalják össze, vagyis amelyet a tárgyak vonzanak vagy taszítanak aszerint, hogy örömet vagy fájdalmat okoznak.

Így a kâma mindenféle érzést magába foglal, és talán úgy írható le, mint a szenvedélyes és az érzelmi természet. Magába foglal minden állatias vágyat, mint amilyen az éhség, szomjúság, nemi vágy; minden szenvedélyt, mint amilyenek a szeretet alsóbb formái, a gyűlölet, irigység és féltékenység, és az érző létezés utáni, az anyagi örömök megtapasztalása utáni vágy, „a hús vágya, a szemek vágya, az élet büszkesége”.

Kâma a bennünk levő állat, Tennyson „majma és tigrise”, az az erő, amely a legjobban hozzásegít ahhoz, hogy a földhöz legyünk kötve, és az érzéki csalódások révén elfojt bennünk minden magasabbrendű vágyakozást. Ez a leganyagibb rész az emberi természetben, és ez az, ami az embert erősen a földi élethez köti. „összes „princípiumaink” közül a legdurvább nem a molekuláris anyag – és legkevésbé az emberi test (sthúla sharira) –, hanem valójában a középső princípium, az igazi állati központ. A mi testünk csak a burok, a felelőtlen tényező és közvetítő, rajta keresztül működik a bennünk levő állat az egész életén át”.[1]

A kâmát vagy a vágyat úgy is jellemzik, mint az âtmâ vagy az akarat egyik visszatükröződését vagy alsóbb aspektusát, és a különbség köztük az, hogy amíg az akarat független a külvilágtól, addig a vágyat a környező tárgyakból eredő vonzalmak vagy taszítások késztetik cselekvésre. A vágy ilyen értelemben a koronájától megfosztott akarat, az anyag foglya, rabszolgája.

A kâma egy másik megközelítési módját Ernest Wood: The Seven Rays[2] című nagyszerű könyve mutatja be: a kâma „a vágyak összességét jelenti. A vágy pedig a szeretet kifelé forduló aspektusa, a három világ dolgainak szeretete, holott a valódi szeretet az élet szeretete vagy az isteni szeretete, és a felsőbb vagy befelé forduló önvalóhoz tartozik”.

Céljaink érdekében e könyvben gyakran használjuk a vágyat és az érzelmet gyakorlatilag rokon-értelműként, azonban az érzelem a vágy és az értelem terméke.

Az asztrális testet gyakran kâma-rúpaként, régebbi szakkifejezéssel pedig állati lélekként ismerik.

A kívülről jövő hatások, amelyek rátalálnak a fizikai testre, a prána vagy az életerő közreműködésével rezgésekként adódnak át, ezek azonban csak rezgések maradnának, egyszerű mozgás a fizikai síkon, ha a kâma, az érzékelés princípiuma nem fordítaná le a rezgést érzéssé. Így sem az élvezet, sem a fájdalom addig nem jön létre, amíg el nem érik az asztrális központot. Ezért hívják a pránával összekapcsolódott kâmát az „élet leheletének”, a vitális érző princípiumnak, amely a test minden részecskéjére szétterjed.

Úgy tűnik, a fizikai test bizonyos szervei kifejezetten kapcsolatban vannak a kâma működésével, ezek közül való a lép és a máj.

Itt megjegyezhetjük, hogy a kâma vagy a vágy az ásványi birodalomban éppen csak elkezdi tevékenységét, ahol kémiai affinitásként fejeződik ki.

A növényi birodalomban a kâma természetesen jóval fejlettebb, ami azt jelzi, hogy lényegesen fejlettebb képesség alakul ki az alsóbb asztrális anyag használatára. A növénytannal foglalkozók tudnak arról, hogy a vonzalmak és az ellenszenvek, vagyis a vágy, sokkal szembetűnőbb a növényi világban, mint az ásványiban, és hogy sok növényt jókora ügyesség és találékonyság jellemez célja elérése érdekében.

A növények gyorsan válaszolnak a szerető gondoskodásra, és a feléjük irányuló emberi érzelem határozottan befolyással van rájuk, örülnek a csodálatnak és válaszolnak rá, fogékonyak az emberi szeretetre, de a haragra és az ellenszenvre is.

Az állatok képesek az alacsonyabb szintű vágyak lehető legteljesebb fokú megtapasztalására, viszont a magasabb szintű vágyakkal kapcsolatban korlátozottabb a képességük. Viszont létezik ez a képesség, és kivételes esetekben egy állat képes arra, hogy a szeretet vagy az odaadás különösen magas szintjét jelenítse meg.

Áttérve az asztrális test második feladatára, tehát hogy hídként működik az elme és a fizikai anyag között, megjegyezzük, hogy a fizikai érzéket érő hatás, amelyet a prána továbbít befelé, érzetté az érzőközpontok tevékenysége révén válik, amelyek a kâmában helyezkednek el, és a manasz vagy az elme érzékeli. Így tehát az asztrális testen keresztül történő általános működés nélkül nem volna meg a kapcsolat a fizikai hatások és azok elme általi érzékelése között.

Fordított esetben, amikor gondolkozunk, a bennünk levő mentális anyagot hozzuk mozgásba, az így létrehozott rezgések átadódnak asztrális testünk anyagának, az asztrális anyag hatással van az éterikus anyagra, ez pedig a sűrű fizikai anyagra, az agy szürkeállományára hat.

Így az asztrális test ténylegesen hidat képez a fizikai és a mentális életünk között, közvetítőként szolgál mind a fizikaiból a mentálisba, mind a mentálisból a fizikaiba irányuló rezgések számára, és valójában elsősorban a rezgések ilyen ide-oda történő állandó átjárása fejleszti.

Az ember asztrális testének fejlődésében két különböző szakaszt lehet megkülönböztetni: az asztrális testet először közvetítő eszközként kell meglehetősen magas szintre fejleszteni, majd pedig független testté kell kifejleszteni, amelyben az ember az asztrális síkon működni képes.

Az emberben a közönséges agyi értelmet a kâmának a manasszal vagy elmével történő egyesülése hozza létre, és ez az egyesülést nevezik kâma-manasznak. A kâma-manaszt H. P. Blavatsky úgy írja le, mint „az ember racionális, de földi vagy fizikai értelme, amelyet az anyag beburkol és megköt, és ezért az anyag befolyásának van alárendelve”. Ez az „alsó én”, amely az illúziók e síkján működik, és azt képzeli magáról, hogy ő az igazi Én vagy Egó, és abba a bűnbe esik, amit a buddhista filozófia „a különváltság eretnekségének” nevez.

A kâma-manaszt – ami a manasz a vággyal együtt – szemléletesen a külső dolgok iránt érdeklődő manaszként is jellemzik.

Röviden megjegyezhetjük, hogy a tény világos megértése, hogy a kâma-manasz az ember személyiségéhez tartozik, és hogy a fizikai agyban és azon keresztül működik, alapvető fontosságú az újraszületés folyamatának helyes felfogásához. Ez önmagában is elegendő annak bemutatásához, hogy mindaddig lehetetlen visszaemlékeznünk előző életeinkre, amíg a tudat nem képes az agy működési szintje fölé emelkedni, mivel az agy és azzal együtt a kâma szerkezete is minden életben megújul, és ezért nincs közvetlen kapcsolata az elmúlt életekkel.

A manasz önmagában nem tudna hatni a fizikai agysejtek molekuláira, amikor azonban egyesül a kâmával, képes mozgásba hozni a fizikai molekulákat, és így létrehozni az „agy-tudatot”, amely tartalmazza az agyi emlékezetet és az emberi elme valamennyi feladatát úgy, ahogyan azt általában ismerjük. Természetesen nem a felső manasz, hanem csak az alsó manasz (a mentális sík négy alsó alsíkjának anyaga) az, ami a kâmával összekapcsolódik. A nyugati pszichológiában ez a kâma-manasz annak egy részévé vált, amit ebben a rendszerben elmének neveznek. A kâmamanasz, amely összekötő kapcsot képez az ember felső és alsó természete között, az élet küzdőterét jelenti, és mint később látni fogjuk, fontos szerepet játszik a halál utáni életben is.

A manasz és a kâma összekapcsolódása olyan szoros, hogy a hinduk arról beszélnek, hogy az embernek öt burka van, amelyek egyike az értelem és a vágy összes megnyilvánulásának működését szolgálja. Ez az öt a következő:

 

1

Ânandamayakosha

Az üdvösség burka

Buddhi

2

Vignâmayakosha

A megkülönböztető burok

Felső manasz

3

Manomayakosha

Az értelem és a vágy burka

Alsó manasz és kâma

4

Prânamayakosha

Az életerő burok

Prána

5

Annamayakosha

A táplálék burok

Sűrű fizikai test

 

A Manu által használt beosztásban a prânamayakosha és az annamayakosha közösen vannak besorolva, és ekkor Bhútâtmanként, vagy elementál-énként, vagy a cselekvés testeként ismerjük.

A vignâmayakoshát és a manomayakoshát az érzelem-testnek nevezi, és a jîva nevet adja neki. Úgy határozza meg, hogy az a test, amelyben a Megismerő, a Kshetragna érzékennyé válik az örömökre és a fájdalmakra.

A külvilággal való viszonyaikat tekintve a vignâmayakosha és a mannomayakosha, de főleg a mannomayakosha a dévák világával van kapcsolatban. Azt mondják, hogy a dévák „belépnek” az emberbe, ami utalás az elemeken uralkodó istenségekre. Ezek az uralkodó istenségek keltik fel az érzéseket az emberben, átváltoztatva a kívülről származó kapcsolatokat érzetekké vagy a belülről származó kapcsolatok felismerésévé, és ez egy déva alapvető tevékenysége. Ebből ered a kötelék ezekkel az alsórendű dévákkal, amely az embert – amint megszerezi a végső irányítást – a világegyetem minden területének urává teszi.

Ahogyan korábban mondtuk, a manasz vagy az elme, mivel nem képes hatni az agy durva részecskéire, önmaga egy részét, vagyis az alsó manaszt kivetíti magából, az pedig asztrális anyagba burkolózik, majd az éterikus anyag segítségével még a születés előtt áthatja a gyermek egész idegrendszerét. A manaszból történő kivetülést gyakran a manasz visszatükröződéseként, árnyékaként, sugaraként említik, és még allegorikus neveken is ismert. H. P. Blavatsky a Key to Theosophy [Kulcs a teozófiához] című könyve 184. oldalán ezt írja: „Ha egyszer börtönbe kerülnek, vagy testet öltenek, lényegük kettőssé válik, ami azt jelenti, hogy az örök Isteni Elme sugarai – amelyeket individuális lényeknek tekintünk – kétszeres tulajdonságot öltenek magukra. Ezek (a) a lényegi, bennük rejlő, jellegzetes, a mennyország felé törekvő elméjük, (a felső manasz), és (b) a gondolkodás emberi tulajdonsága, az állati gondolkodásé, amely az emberi agy felsőbbségének köszönhetően racionalizálódik, ami a kâma-irányzat vagy az alsó manasz”.

Így az alsó manaszt elborítja a négyesség, és úgy tekinthető, hogy az egyik kezével a kámához kapcsolódik, míg a másikkal folyamatosan atyjába, a felső manaszba kapaszkodik. Akár a kâma húzza lefelé, és teljesen elszakad a hármasságtól (âtmâ-buddhi-manasz), amelyhez természeténél fogva tartozik, akár győzedelmesen viszi vissza forrásához földi életének megtisztított tapasztalásait – ez az életfeladata, amelyet minden egymást követő testetöltés elé állít és megold. Ezt a kérdést a halál utáni élettel foglalkozó fejezetekben tovább fogjuk vizsgálni.

Így a kâma az állatias és szenvedély-elemeket biztosítja, amiket az alsó manasz racionalizál és hozzáadja az értelmi képességeket. Az emberben ez a két princípium az élete során egymással összefonódik, és ritkán működik különváltan.

A manaszra úgy tekinthetünk, mint a lángra, a kâmára és a fizikai agyra pedig mint a kanócra és fűtőanyagra, amely táplálja a lángot. Minden emberi egó (személyiség), akár fejlett, akár fejletlen, ugyanabból a lényegből és anyagból áll. Ami az egyik embert naggyá, a másikat pedig közönséges egyszerű emberré teszi, az a fizikai test minősége és felépítése, valamint az agy és a test képessége, hogy az igazi benső ember világosságát átadja és kifejezze.

Röviden, a kâma-manasz, az ember személyes énje, és az alsó manasz adja meg azt az egyéniesítő érintést, ami lehetővé teszi, hogy a személyiség önmagát „én”-ként ismerje fel. Az alsó manasz a halhatatlan Gondolkodóból eredő sugár, amely megvilágítja a személyiséget. Az alsó manasz az, amely a gyönyör végső érintését szolgáltatja az érzékeknek és az állati természetnek azáltal, hogy megadja neki az előrelátás, az emlékezés és a képzelet képességét.

Noha ebbe a könyvbe nem illik bele, hogy túlságosan behatoljunk a manasz és a mentális test birodalmába[3], mégis segíthet a tanulmányozónak, ha megemlítjük, hogy a szabad akarat a manaszban lakozik, mivel a manasz a Mahat, az Egyetemes Elme képviselője. A fizikai emberben az alsó manasz a szabad akarat közvetítője. A manaszból származik a szabadság érzése, az a tudat, hogy irányíthatjuk önmagunkat, hogy a felső természet uralhatja az alsót. Így az önuralomhoz vezető úton fontos lépés, hogy a tudatot a kâma helyett a manasszal azonosítsuk.

A manasz nagy küzdelme, hogy előtérbe kerüljön, a legjobb bizonyíték arra, hogy természeténél fogva szabad. Az egó jelenléte és képessége az, ami lehetővé teszi, hogy az ember válasszon a vágyak között, és legyőzze azokat. Amint az alsó manasz kormányozza a kâmát, az alsó négyesség elfoglalja az őt megillető igazi helyet a felső hármasságnak – âtmâ, buddhi és manasz – alárendelten.

Az ember princípiumait a következőképpen osztályozhatjuk:

 

 

Eljutottunk oda, hogy áttekintsük az asztrális test harmadik feladatát – mint a tudat és a cselekvés független eszközéét. Témánk e részének teljes kifejtésével – az asztrális test használatával, fejlődésével, lehetőségeivel és korlátaival a saját síkján – lépésről lépésre a következő fejezetek többségében fogunk foglalkozni. Most elegendő, ha nagyon röviden felsoroljuk azokat az alapvető módokat, ahogyan az asztrális testet a tudat független eszközeként használni lehet. Ezek a következők:

1. A szokásos éber tudatosság során, vagyis mialatt a fizikai agy és az érzékek teljesen éberek, az asztrális érzékek képességeit működésbe lehet hozni. Néhány e képességek közül megfelel azoknak az érzékeknek és cselekvési képességeknek, amelyekkel a fizikai test rendelkezik. Ezekkel a következő, A csakrák című fejezetben fogunk foglalkozni.

2. Alvás vagy transz során lehetséges, hogy az asztrális test elkülönül a fizikai testtől, és szabadon mozoghat és működhet saját síkján. Ezzel Az álomélet című fejezetben fogunk foglalkozni.

3. Lehetséges az asztrális test képességeit olyan mértékben kifejleszteni, hogy az ember tetszése szerinti időben, tudatosan és szándékosan elhagyhatja a fizikai testét, és megszakítás nélküli tudatossággal átléphet az asztrális testébe. Ezzel A tudat folytonossága című fejezetben fogunk foglalkozni.

4. A fizikai halál után a tudat visszahúzódik az asztrális testbe, és az asztrális síkon olyan élet folytatható, amely intenzitásában és időtartamában nagymértékben változhat, jó néhány tényezőtől függően. Ezzel A halál utáni élet című fejezetben fogunk foglalkozni.

Témánk ilyen módon történő felosztása – számos leágazással – fogja alkotni tanulmányunk hátralévő részének legnagyobb hányadát.

 


V. FEJEZET

A csakrák

A csakra szó szerint kereket vagy forgó korongot jelent szanszkrit nyelven. Azok megjelölésére szokták használni, amiket gyakran az emberben levő erőközpontoknak neveznek. Ilyen csakrák megtalálhatók az ember valamennyi tudathordozójában, és ezek olyan kapcsolódási pontok, amelyeken keresztül erő áramlik át az egyik tudathordozóból a másikba. Közvetlen kapcsolatban vannak a különböző tudathordozók képességeivel vagy érzékeivel is.

Az éterikus test csakráit részletesen ismertettük Az éterikus test című könyvben, és a tanulmányozónak ajánljuk ezt a munkát, mivel az éterikus csakrák tanulmányozása megkönnyíti az asztrális csakrák megértését.

Az éterikus csakrák az éterikus test felületén helyezkednek el, és általában azon fizikai szervek neve után vannak elnevezve, amelyeknek megfelelnek. Ezek a következők:

1. Alap vagy gyökér csakra,

2. Köldök csakra,

3. Lép csakra,

4. Szív csakra,

5. Torok csakra,

6. Szemöldökök közötti vagy harmadik szem csakra,

7. Fejtető vagy korona csakra.

Van ezenkívül még három alacsonyabb csakra is, mivel azonban ezeket csak a fekete mágia[4] bizonyos iskolái használják, így itt nem is foglalkozunk velük.

Az asztrális csakrák, amelyek gyakran az éterikus test belsejében vannak, négydimenziós örvények (lásd XVIII. fejezet), és így van egy olyan irányú kiterjedésük, amely teljesen eltérő az éterikustól, ennek következtében – bár megfelelnek az éterikus csakráknak – soha, semmi esetben sem azonosak velük, noha egyes részük mindig érintkezik.

Ezek az asztrális csakrák ugyanazokat a neveket kapták, mint az éterikus test csakrái, a feladatuk pedig a következő:

1. Alap- vagy gyökér-csakra. Ez a kígyótűz, a kundalini székhelye, egy olyan erőé, amely minden síkon létezik, és amely segítségével ébred fel a többi csakra.

Az asztrális test kezdetben egy majdnem tehetetlen tömeg volt, amely csak a leghomályosabb tudatossággal rendelkezett, nem volt semmilyen meghatározott képessége, hogy bármit is tegyen, és nem rendelkezett tiszta ismerettel az őt körülvevő világról. Az első dolog, ami megtörtént, a kundalini felébredése az asztrális síkon.

2. Köldök-csakra. A kundalini, miután az első csakrában felébredt, a köldök-központ felé mozgott, amelyet életre keltett, és így felébresztette az asztrális testben az érzékelés képességét, a mindenféle külső hatás iránti érzékenységet, bár minden ahhoz hasonló nélkül, mint az a határozott megértés, ami a látásból és hallásból származik.

3. Lép-csakra. Ezt követően a kundalini a lép-csakrába lépett át, és azon keresztül életre keltette az egész asztrális testet, mivel e csakra egyik feladata a prána, az életerő felvétele, amely szintén létezik minden síkon. A lép-csakra életre keltése lehetővé teszi, hogy az ember az asztrális testében tudatosan utazhasson, bár csak homályos elképzeléssel arról, hogy az utazása alatt mivel találkozik.

4. Szív-csakra. Ez a csakra lehetővé teszi, hogy az ember más asztrális lények rezgéseit megértse, és azokkal együttérezzen, így képes ösztönösen megérteni érzelmeiket.

5. Torok-csakra. Azt a képességet biztosítja az asztrális világban, amely a fizikai világban a hallásnak felel meg.

6. Szemöldökök közötti vagy harmadik szem csakra. Biztosítja azt a képességet, hogy határozottan észleljük az asztrális tárgyak alakját és természetét ahelyett, hogy csak homályosan érzékelnénk jelenlétüket.

Ehhez a csakrához kapcsolódva jelenik meg az a képesség is, hogy a legkisebb fizikai vagy asztrális részecskét tetszés szerinti nagyságra nagyíthatjuk, mintha mikroszkópot használnánk. Ez a képesség lehetővé teszi, hogy egy okkult kutató a molekulákat, atomokat, stb. észlelje és tanulmányozza. Viszont e képesség teljes irányítása inkább a kauzális testhez tartozik.

A megnagyítás képessége a keleti könyvekben leírt siddhi-k egyike, ahol úgy jellemzik, mint „az a képesség, amellyel az ember tetszés szerint naggyá vagy kicsinnyé teheti magát”. A leírás találó, mert az alkalmazott módszer egy elképzelhetetlenül kicsi ideiglenes látómechanizmus felhasználása. Fordítva, a látottak lekicsinyítése egy ideiglenes és sokkal óriásibb látómechanizmus létrehozásával érhető el.

A megnagyítás képessége teljesen eltér egy magasabb síkon történő működés képességétől, mint ahogyan egy csillagász azon képessége, hogy megfigyelje a bolygókat és csillagokat, teljesen különbözik attól a képességtől, hogy közöttük mozogjon, vagy tevékenykedjen.

A hindu szútrák azt állítják, hogy a nyelv egy bizonyos részén történő meditálás asztrális látást eredményez. Ez a kijelentés „leplezés”, mivel az agyalapi mirigyre vonatkozik, amely pontosan a nyelv töve felett helyezkedik el.

7. Fejtető vagy korona csakra. Ez a csakra teszi kerekké és teljessé az asztrális életet, és az embert képességeinek teljességével látja el.

Úgy tűnik, ez a csakra kétféle módon működik.

Az egyik embertípusnál mind a hatodik, mind a hetedik csakra az agyalapi mirigyen fut össze, mivel e típus számára gyakorlatilag a hipofízis jelenti az egyetlen közvetlen kapcsolatot a fizikai és a magasabb síkok között.

A másik embertípusnál viszont a hatodik csakra ugyanúgy az agyalapi mirigyre támaszkodik, a hetedik csakra azonban addig hajlik vagy dől, amíg örvénye össze nem találkozik a tobozmiriggyel. Az ilyen típusú emberekben a tobozmirigy így kel életre, és kerül közvetlen kommunikációs kapcsolatba az alsó mentálissal, látszólag anélkül, hogy a szokásos módon a közbeeső asztrális síkon keresztül menne.

A fizikai testben – úgy tudjuk – minden érzéknek megvan a maga elkülönült szerve, a szem a látásra, a fül a hallásra, és így tovább. Az asztrális testben azonban ez nem így van.

Az asztrális test részecskéi a forrásban levő vízhez hasonlóan állandóan örvénylenek és áramlanak, ennek következtében nincsenek olyan különleges részecskék, amelyek állandóan valamelyik csakrában maradnának. Éppen ellenkezőleg, az asztrális test minden részecskéje keresztülmegy minden csakrán.

Minden csakrának megvan az a feladata, hogy azokban a részecskékben, amelyek rajta keresztülfolynak, bizonyos válaszolási képességet ébresszen fel, az egyik csakra a látás, a másik a hallás, stb. képességét.

Ennek következtében egyetlen asztrális érzékelés sincs a szó szoros értelmében az asztrális test valamely meghatározott részéhez kötve vagy arra korlátozva. Inkább az asztrális test részecskéinek összessége az, amely rendelkezik a válaszolás képességével. Ezért egy olyan ember, aki kifejlesztette asztrális látását, asztrális teste anyagának minden részét használja, ha látni akar, és így egyformán jól láthatja az előtte, a mögötte, a felette, az alatta, vagy bármely oldalon levő tárgyakat. Ugyanígy van a többi érzékeléssel is. Más szavakkal, az asztrális érzékek egyformán aktívak a test minden részében.

Nem könnyű leírni azt a nyelvet helyettesítő eszközt, amelynek segítségével a fogalmak asztrális módon közölhetők. A hang a szó szoros értelmében lehetetlenség az asztrális világban, tulajdonképpen már a fizikai világ magasabb részeiben sem lehetséges. Az sem lenne helyes, ha azt mondanánk, hogy az asztrális világ nyelve a gondolatátvitel, a legtöbb, amit mondhatunk, annyi, hogy különleges módon kifejezett gondolatok átvitele.

A mentális világban egy gondolat azonnal átadódik egy másik ember elméjébe minden szóhasználat nélkül, ezért a mentális világban a nyelv a legkisebb gondot sem jelenti. Az asztrális kommunikáció viszont úgyszólván középen van a mentális világ gondolatátvitele és a fizikai világ tényleges beszéde között, és itt még szükség van arra, hogy a gondolatot szavakkal juttassuk kifejezésre. Ezért ehhez a gondolatcseréhez szükséges, hogy a két fél rendelkezzen egy közös nyelvvel.

Az asztrális és az éterikus csakrák nagyon szoros kapcsolatban vannak egymással, azonban van közöttük, és nehezen leírható módon áthatja azokat egy szorosan szőtt szerkezetű háló vagy burok, amely fizikai atomok egyetlen rétegéből áll, amely nagyon össze van préselve, és amit egy különleges prána-fajta hat át. Az isteni élet, amely rendes körülmények között az asztrális testből a fizikaiba száll alá, úgy van hangolva, hogy ezen a pajzson teljes könnyedséggel tud keresztül hatolni, viszont ez a pajzs tökéletes akadályt jelent minden más erő számára, ami nem képes mindkét sík atomikus anyagát használni. Ez a szövedék természetes védelmet jelent annak megakadályozásában, hogy a síkok között idő előtt megnyíljon az összeköttetés, amelynek kifejlődése csak sérüléshez vezetne.

Ez az, ami rendes körülmények között megakadályozza a tiszta visszaemlékezést az áloméletre, és ez az, ami azt a pillanatnyi öntudatlanságot okozza, amely mindig beáll a halál pillanatában. Viszont e védelem nélkül az átlagember bármely pillanatban valamilyen asztrális lény által közvetített erők befolyása alá kerülhetne, amelyekkel nem lenne képes szembeszállni. Ki lenne téve annak, hogy állandóan megszállják olyan asztrális lények, akik testének megszerzésére vágynak.

Ez a szövedék többféle módon sérülhet meg:

1. Az asztrális testet érő nagy megrázkódtatás, például egy hirtelen rémület széttépheti ezt a finom szerkezetet, és az embert – ahogyan általában mondani szokták – az őrületbe kergeti.

Egy hatalmas dühkitörés is ugyanezt a hatást keltheti, mint ahogyan minden más nagyon erős, rossz érzelem is, amely egyfajta robbanást okoz az asztrális testben.

2. Alkohol vagy kábítószerek használata következtében, beleértve a dohányt is. Ezek az anyagok olyan alkotóelemeket tartalmaznak, amelyek felbomolva párolognak, és némelyikük a fizikaiból az asztrális síkra lép át. Még a tea és a kávé is tartalmaznak ilyen anyagot, azonban olyan kis mennyiségben, hogy csak a hosszú időn át folytatott élvezetük hozná létre a fenti hatást.

Az alkotóelemek a csakrákon keresztül éppen az ellentétes irányba özönlenek, mint kellene, és ha ez ismétlődően történik meg, komolyan megsértik, végül pedig szét is rombolják a finom szövedéket.

Ez a rombolás vagy megsemmisítés kétféle módon történhet meg, az embertípusnak és az éterikus és asztrális testében levő alkotóelemek arányának megfelelően.

Az egyik embertípus esetében az elpárolgó anyag áramlása valóságosan elégeti a szövedéket, és ezért ajtót nyit mindenféle rendellenes erő és rossz befolyás számára. Azok, akiket ilyen támadás ér, delírium tremensbe, megszállottságba vagy őrületbe esnek.

A másik embertípus esetében a párolgó alkotóelemek keresztüláramlásuk közben valahogyan megkeményítik az atomokat, és így lüktetésüket nagymértékben megakadályozzák és megbénítják, és a prána különleges típusa, amely az atomot a szövedékbe rögzíti, többé már nem képes éltetni azt. Ennek eredménye a szövedék egyfajta megkeményedése, így ahelyett, hogy rajta keresztül az egyik síkról a másikra túl sok folyna át, mindenből csak nagyon kevés áramlik át rajta. Az ilyen emberben a jó tulajdonságok általánosan gyengülni kezdenek, aminek durva anyagiasság, kegyetlenség és állatiasság az eredménye. Minden finomabb érzés kivész belőle az önuralom képességével együtt.

Minden hatás, ami átlép az egyik síkról a másikra, csak az atomikus alsíkokon keresztül akar áthaladni, amikor azonban ez a hanyatlási folyamat létrejön, az nemcsak a többi atomikus anyagot, hanem még a második és harmadik alsík anyagát is megfertőzi, így az éterikus és az asztrális síkok közötti kommunikáció csakis az alsóbb alsíkokon lehetséges, ahol viszont csak a kellemetlen és rossz befolyások találhatók meg.

A hétköznapi ember tudata még nem tudja használni a tiszta atomikus anyagot sem a fizikai, sem az asztrális síkon, ezért rendes körülmények között számára nem lehetséges a tudatos, akaratlagos kommunikáció a két sík között. Ennek eléréséhez a megfelelő módot a tudathordozók megtisztítása jelenti, amíg mindkét sík atomikus anyaga teljesen életre nem kel, és így a két sík közötti minden kommunikáció ezen az úton történhet. Ebben az esetben a szövedék a legteljesebb mértékben megőrzi helyzetét és aktivitását, és többé már nem jelent akadályt a tökéletes kommunikáció számára, ugyanakkor továbbra is folyamatosan megakadályozza az alacsonyabb és nemkívánatos alsíkokkal való szoros érintkezést.

3. A harmadik mód, ahogyan a szövedék megsérthető, az, amit spiritiszta kifejezéssel „médiumitást fejlesztő összejövetelnek” neveznek.

Teljesen lehetséges, és valójában nagyon gyakori eset az, hogy valaki, akinek asztrális csakrái jól fejlettek, és így képes szabadon tevékenykedni az asztrális síkon, amikor visszatér éber tudatába, mégsem emlékszik asztrális életéből semmire. Ezzel a jelenséggel és magyarázatával részletesebben Az álmok című fejezetben fogunk foglalkozni.